torkigtelevagyokneha

2002, téli szünet. Két hét semmittevés, pihenés, jobbnál jobb programok várhattak volna rám. Talán a Diótörőt is megnézhettem volna végre, miután minden évben ki kellett hagynom a szokásos téli vírusos torokgyulladásom miatt. Egy programra el is tudtam menni, akkori osztálytársamékhoz voltunk hivatalosak szánkózni anyukámmal, aki kitalálta valamiért, hogy ne egyedül csúszkáljunk vagy kettesben a lánnyal, hanem feltétlenül hármasban kéne. Mindezt egy szánkón. A legkisebb lévén nekem jutott a középső hely, hiszen mindig a legapróbb szívja meg az autóban is, hogy jól összenyomhassa a két szélén ülő társa. Ahogy az kocsiban, itt sem nagyon jutott hely a lábaimnak, próbáltam ide-oda rakosgatni, még akkor is, amikor már mindenki kényelmesen elhelyezkedett. Anyám úgy érezte, itt a csúszás ideje, és egy energikus rántással elindult. Csakhogy a bal lábamnak még mindig nem volt helye, így a szánkó beszántotta azt az egyik talpa alá. Itt kell megjegyeznem, hogy anyukám különös erővel van megáldva, mert rajtam kívül két másik embert nyomorított meg különböző téli sportok űzése mellett, mely (kisebb-nagyobb véres) esetek mindegyike – ehhez a sztorihoz hasonlóan – valamelyik budapesti kórházban végződött.

Nos, nehéz szavakkal leírnom az érzést, amit átéltem abban a körülbelül öt másodpercnyi időben. Vannak azok az öt másodpercek az életben, melyekről azt szeretnénk, bárcsak tovább tartanának. Ilyen egy rövid, de jó csók, a Cornetto utolsó, a tölcsér alján lapuló, csokis részének a megízlelése (ugyanez a mandulás Magnummal), a reggeli ébresztő megszólalása előtti utolsó másodpercek vagy a matek érettségi legutolsó pillanatai, amikor már tényleg kétségbeesetten számolod, megvan-e a ketteshez elég pontszám.

Ez nem az az öt másodperc volt. Először csak hányingerem lett, mert nem kaptam levegőt, majd miután valahogy még levettük a pillanatok alatt hatalmassá dagadt lábfejemről a csizmát, elkezdtem üvölteni, de úgy, mint az Ördögűzőben főszereplő kislány, bár esküszöm, neki nem lehetett olyan szörnyű a szenvedése, mint nekem. Két vinnyogás közt egy maroknyi algopyrinért imádkoztam, amíg valahogy bepakoltak az autóba és sajnos a János Kórházba tartottunk. Nagy hiba volt. Azt hittem, a nehezén túl vagyok, de az csak most kezdődött. Az egész kórházban töltött idő tulajdonképpen olyan volt, mintha egy kalandparkban vagy akadálypályán kéne végigszenvednem magam, így majdnem azt éltem át, amit egy izgalmas program részeseként tehettem volna a szünidő alatt, csak itt korántsem volt biztos, hogy bármit is nyerhetek a végén.

Biztos van rámpás rész a kórház területén, de mi az egyik lépcsős épületnél parkoltunk. Anyám nem tudott szerezni tolókocsit (mert az a pár darab is foglalt volt), de a hét gerincsérve miatt felemelni sem tudott, így az első feladat a kórházba való beugrálás volt. A betegfelvétel és három óra várakozás alatt már annyira fájt a lábam, hogy szinte alig éreztem egy ponton, hogy mennyire.

Kellemes időtöltés is lehetett volna ez. Mint egy dohos, régi, már kissé veszélyes állapotban lévő múzeumban, úgy éreztem magam az omladozó falak, a húsz wattos világítás és a kopott, rozoga hordágyak között. Nem lennék itt semmilyen körülmények közt egyedül éjszaka, csak ha horrorfilmet, de legalábbis egy thrillert forgatnék, és azt is legalább egy olyan jó palival, mint Joseph Gordon-Levitt vagy Alexander Skarsgard. Azt hiszem, csak rontana a hogylétemen a miliő. Már majdnem bemehettem a röntgenbe, amikor közölték, hogy az jelenleg nem is működik, mert a röntgensugár vagy folyik, vagy ereszt, vagyis egy kicsit káros a hatása, ezért ettől a lépéstől eltekintenének a vizsgálat során. További várakozások után végre orvosi kezek közé kerültem. Bölcs doktorom kétszer is megnyomorgatta a lábfejem, de úgy mindent beleadva, rendesen, mintha tesztelni akarná, tényleg igazat mondok-e a fájdalomról (bár egyszer tényleg azt színleltem, hogy fáj a lábam, mert átestem a küszöbön, és háromnapnyi igazolást kaptam a remek színjátékért, így felelnem sem kellett töriből). Az orvos végül konstatálta, hogy húzódásom, egye fene, esetleg zúzódásom van, amire borogatást javasolt, illetve erősen szorgalmazta, hogy próbáljak ráállni a lábamra.

A serény lábra állási kísérletek folyamatos sikertelensége után három nap múlva újra ugyanahhoz az orvoshoz kerültem a kórházban, aki sztoikus nyugalommal közölte, hogy ja, hát nem kellett volna nagyon menni rajta, mert, hogy ez itt egy törés (már az addigra megjavított röntgen is bizonyította a tényt). Anyám már akkor teljesen elképedve figyelte a történéseket, hát még három héttel később, amikor járógipszet kaptam. Persze a törött lábú gyerekével anyámnak kellett beszereznie az újfajta, színes, modern járógipszet a gyógyszertárban. Az orvos magunkra hagyott minket egy ápolóval, csinálja ő a többit. Persze ő még sosem gipszelt ezzel az új típusú anyaggal, ezért anyám hozzáértő segítségét kérte. Ezt az ujjat ide, a másikat oda, de nem így, mert így nem köt meg, úgy meg rosszul illeszkedik… Végül az ápoló idegesen szólt anyámnak, hagyja, nem kell segítség, megoldja egyedül. A mai napig van egy kis pukli a lábfejemen, évekig szúrt bele még a fájdalom a lábamba néha, de azóta sem tettem be egyik lábam se ebbe a kórházba, ahol attól tartok, semmi nem változott, legföljebb még szarabb állapotban van minden.

Viszonylag konzervatív párnak számítunk a barátommal. Több éves kapcsolat után sem láttam nagy wc-zés közben, sem ő engem, sőt egy-két kivételt leszámítva más vécéhasználat közben sem. Persze, mondhatnánk, hogy mi így őrizzük meg a romantikát, de azt hiszem, minden más dologban kimerítettük már a romantika mentesség fogalmát: mindig egyszerre megyünk zuhanyozni, de szigorúan csak annak a célnak érdekében, hogy minél gyorsabban végezzünk mindketten, nehogy egy percet is elpazaroljunk, mert annál kevesebbet tudunk  aludni. Míg az egyik fürdik, a másik fogat mos, aztán csere, így öt kerek perc alatt letudható ez az amúgy közösen izgalmasabbá is tehető fürdős projekt. Arról nem is beszélve, hogy fejben tartom és persze vidáman dörgölöm az orra alá, ki mennyit szellentett hangosan a másik előtt (nyilván nem én, bár megjegyzem, mindig én voltam az első minden ilyesmiben). Nevezhetjük ezt a másik nyilvános megszégyenítésének, de aki volt már többéves monogám kapcsolatban (vagy legalábbis azt hitte, hogy abban van), az tudja, hogy ezekkel a játékokkal egyszerre tartható fenn a jó hangulat, de ez egyfajta, a párok közt lassan kialakuló, intimitást erősítő aktus is.

Amikor a barátom is elköltözött otthonról, nagy örömmel és kíváncsisággal vártuk, milyen lesz csak ketten lenni végre. Sok szuper dolog vár ilyenkor egy párra: bármit bármikor csinálhatnak, bulit rendezhetnek, ordibálva veszekedhetnek (ha jó szomszédokat fogtak ki) stb. De arra persze senki sem készít fel, milyen lesz a viszonylag friss kapcsolatodban, az egy légtérből álló lakásban először szarni.

Nem szeretek különbséget tenni a nemek közt (igenis főzzön nekem egy férfi, és ha eldugul a mosdó, miért ne vakarhatnám ki én a dzsuvát belőle, főleg, ha a perverz élvezet mellett akkora sikerélményem van utána, mintha a maratont futottam volna le). De azt hiszem, ezt a lányok értik jobban, mert eltekintve a kivételtől, bennünk talán nagyobb a szemérem e téren.

A barátomból indulok ki. Az első pillanattól kezdve sokkal természetesebben kezelte ezt az egész ügyet. Persze, kezdetben próbálta takargatni, hogy ő is csak egy normális anyagcserével megáldott emberi lény, ezért előre is bocsánatot kért az esetleges, nyugalmat megzavaró hangokért, de aztán jött, aminek jönnie kellett, majd húsz perc trónolás és egy fél Magyar Narancs, esetleg Filmvilág elolvasása után vidáman kisétálva folytatta a napot. Félreértés ne essék, ezeknek természetesen nem a mellékhelyiségben a normál helyük, habár emlékszem, kis koromban otthon, a fürdőszobában állt egy apró szekrényke, amelyen mindig Samuel Beckett Előre vaknyugatnak című könyvével néztem farkasszemet a vécén üldögélve.

A legnagyobb probléma, hogy a barátom lakása nem épp kaki-kompatibilis friss szerelmespároknak, ugyanis egy légtérből áll az egész hely, abból is a legszerencsétlenebb elrendezésben. Az előszobában levő vécé egyik fala a másik oldalról a konyha fala, ezért ha épp főzőcskézni támad kedve valamelyikünknek, majdhogynem a szargőzben teheti meg azt.

Míg a barátom természetes lazasággal vonult el a dolgára (na jó, az elején sűrű bocsánatkérések kíséretében, ha hangosabbra sikerült a dolog), ezzel szemben én vadul törtem a fejem, különböző stratégiákat kidolgozva, hogy tudnám megoldani a kaki-parát. Ne egyek estétől? Menjek ki éjszaka? De ez nem úgy megy, hogy én döntöm el, mikor kell. És tényleg. Mert nem ment. Haza kellett vinnem a terhet. Annyira be voltam feszülve, hogy több alkalom is kellett, hogy megszokjam a környezetet. Persze szépen lassan a testem és a lelkem is elfogadta az új helyzetet. Mára már kialakult reggeli programunk fontos eleme a vécézés, néha van egy kis vita, ki menjen először, és előfordul, hogy visszasírom a régi szép időket, amikor még mindent titkoltunk szégyenünkben a másik elől, csak azért, hogy az ne lássa, mennyire hétköznapi ember a másik is. De utána legtöbbször eszembe jut az is, hogy bár szinte mindent tudok a barátomról, igen, azt is, hányszor ürít egy nap és mi hajtja meg, de ki nem szarja le, ennyire közel még sosem voltam senkihez!

Tippek kakiláshoz a szerelmednél, egyszobás lakásban

Várd meg, míg elmegy otthonról, addig fogakat összeszorítva tarts ki!

Ha nem bírod kivárni, míg elmegy, vagy el sem megy otthonról, rakj be egy kis aláfestő zenét, engedd el magad és rajta!

Béleld ki a vécét pár szelet wc-papírral, tompítja a hangokat.

Ha egyik se jön be, szard le és élvezd!